Once In A Lifetime

Alakul a regényem! :D
Vajon később képes leszek nem abból írni, ami iránt épp frissen lekesedem, hanem mindenből, amit valaha is kedveltem? Úgy, ahogy Tolkien írt: az évek során felgyülemlett tapasztalatokból és élményekből? Mert most - ha nem számítjuk az elbeszélői hangnemet, amit viszont valahonnan szintén szereznem kellett -  minden egy kicsit koppintásszerű. Amikor A Gyűrűk Urát olvastam, klasszikus tolkieni fantasyt akartam írni, amikor Asimovot, akkor sci-fit. Amikor a Narnia krónikáit, akkor meg nekiláttam versbe szedni Cor herceg történetét. A legújabb érdeklődési köröm épp az Arthur-mondakör, így hát lovagokról és fogadalmakról írok. De ezúttal nem szeretném abbahagyni. Ezúttal megírom, és amilyen lesz, olyan lesz. Ha vacak, akkor majd újra megpróbálkozom vele később. Szeretnék írni valamit.

Életemben először játszom olyan darabot zenekaron, amit már zenekar előtt is ismertem. Felemelő érzés, de rájöttem, hogy nem kell nagyra lennem vele, mert azt a darabot mindenki ismeri... Attól persze még nagyon szép, és elég jól fog hallatszani, amit játszom, úgyhogy nem ártana begyakorolni.

Tegnap még

Egyik évről a másikra megváltozott az iskola. Az, ami eddig csak lassan formálódott, most már visszavonhatatlan. A díszletek ugyanazok, félig-meddig a szereplők is - csakhogy változik a cselekmény, és az eddigi szálak felbomlani látszanak...
Arról van szó, hogy idén már szinte minden nap hét óránk van, és a hetünk nagy részét a szabadon választott, faktos óráink teszik ki. Egész nap rohangálni kell a termek közt, naprakésznek kell lenni és energikusnak. Olyan érzés, mintha egy kiismerhetetlen, hosszú folyó sodorna. Minden órán másokkal vagyok egy csoportban, vannak olyan barátaim, akikkel naponta csak egy-két órán és a köztük lévő szünetekben találkozom! Ráadásul úgy tűnik, ez csak engem döbbent meg ennyire, mert akit csak megkérdeztem arról, hogy nem furcsa-e neki, hogy ilyen hosszúak és szétszakadozottak a napjaink, mind azt mondta, hogy ő számított erre!
Nekem meg nagyon tetszett az, ami eddig volt, az, hogy mindenhová nagy csoportokban mentünk, és hogy a szünetekben körben álltunk és beszélgettünk. És úgy érzem, most hirtelen ki kell fejlesztenem magamban valamilyen belső tartást, önállóságot, ami nem engedi, hogy folyton másoktól függjön a hangulatom. (Ez az a fajta tartás, amit egy-egy zeneszám ébreszt az emberben. Vannak zenék, amik egész egyszerűen meggyőznek, hogy bátornak kell lennem, és fellelkesítenek.)
Tegnap vettem észre, hogy így áll a helyzet, és eléggé elszomorított. De ma jó napom volt, úgyhogy már nem látom annyira borúsnak a helyzetet. Egész egyszerűen arról van szó, hogy van még mit tanulnom (az emelt szintű fizikán kívül).
Egyébként pedig bekerültem a nagyzenekarba! :D És az órarendem is jó lett, ezúttal mindenhová odaérek (tavaly volt egy-két iskolán kívüli elfoglaltságom, ahová mindig tizenöt percnyi késéssel zuhantam be). Remélem, sikerül beillesztenem valahová a rajzszakkört is!

[Ez a bejegyzést azért rakom ki most, mert elég hűen dokumentálja első érzéseimet a tizenegyedik osztállyal kapcsolatban. De meg kell mondanom, mostanra megváltozott a helyzet, kezdek beleszokni ebbe az életvitelbe. Valószínűleg azért voltam ilyen borúlátó, mert épp aznap volt egy csomó lyukasórám, és semmit sem tudtam kezdeni magammal, ráadásul túl kevés időt töltöttem a barátaimmal.]