Örülök, hogy ilyen vagyok, de néha komolyan félek, hogy el fogok tévedni. Annyira egyszerű és annyira hihetetlen lenne, hogy én, aki egész életemben az álmaimat kergettem, egyszer csak úgy elveszítsem az ösvényt a talpam alól, hogy aztán soha vissza nem keveredhetek... Egyetlen jó út van csak, és esetleg én nem leszek elég szorgalmas vagy spontán vagy bátor, hogy dolgozzak, kitaláljak vagy belépjek - és akkor aztán mehetek és számolgathatom a pénzt életem végéig. Utálom a pénzt, mert még én sem vagyok elég optimista ahhoz, hogy azt mondjam: nekem soha nem fog kelleni, én vagy álmodok és élek, vagy álmodok és éhen halok. Utálom a pénzt, mert kegyetlen vargabetűket kell leírnom miatta. A tűzzel kell játszanom: ha nem találom el szögmásodpercre pontosan, hogy mikor merre kell menni, akkor olyasmit fogok tanulni, ami nem is kell nekem, ami több szükséges kompromisszumnál, és akkor aztán örökre bezárom magam egy olyan életbe, amire sohasem vágytam. Ha viszont dacból (ó, ez annyira jellemző lenne) és lustaságból nem kötném meg a szükséges kompromisszumokat, akkor lenne csak igazán végem. Azt hiszem, én nem tudnám szeretni többet az idealista, szép elképzeléseimet az életről, ha miattuk kellene gürcölnöm és szenvednem. Szeretném, ha lenne családom, és ha lenne időm magamra. Nem akarok a létfenntartással törődni, de azt sem akarom, hogy örökké mások tartsák fenn az én létemet.
A következő éveim, attól tartok, azzal fognak telni, hogy az álmok és a valóság között fogok egyensúlyozni. Nehéz lesz, főleg, ha azt is számításba veszem, hogy vagy ezerféle pont és előny és hátrány és választás vezet engem ezer- meg egyfelé. Most már tényleg csinálni kéne valamit.
1 megjegyzés:
Én nagyon szurkolok neked, nem szeretném, hogy csak a pénzkeresés miatt dolgozz valamit, mert ha másnak nem is, neked (szerintem) sok esélyed van az álmaid megvalósítására.
Megjegyzés küldése